Ha semmi ötletünk hogy mi legyen a vacsora, "nincs otthon semmi" elkészíthető, és időnk sincs pepecselni - sőt, még valamely ffiember kedvében is akarunk járni,

na akkor itt egy javaslat.

Valami azért kell hozzá persze, de ilyen dolgokat szoktam tartani itthon, és ezt nektek is csak ajánlani tudom:

Amint látjuk, csupa "friss" kaja...

A csomagolt darált húsból én a sertés+marha keveréket szeretem a legjobban (nem túl zsíros, mint a disznóhús, de nem is túl száraz, mint a tiszta marhahús, szóval pont jó).
Ilyet 2-3 tálcányit mindig veszek ha hipermarketben járok, egy ilyen tálcányi pont elég egy adag kajánkhoz.

Melynek neve rendesen: chili con carne, és mint tudjuk,ég Colombonak is a kedvence, különösen ahogyan azt egy kis csehóban készíti a cimborája.

A fagyott húst beledobjuk egy teflony edénybe, amelybe előzőleg már került egy kis olaj.

Ezután a gyorsítás érdekében ráöntünk kb 2 deci vizet és nagy lángon elkezdjük kifagyasztani - főzni.

Ha fakanállal lekapargatjuk időnként a külső, már kifagyott/megfőtt réteget, és forgatjuk a tömböt, akkor hamarosan ilyen állapotú lesz a dolog:

Maradjon nagy lángon, hogy főjön le róla a víz, egy picit lehet sütni is a "morzsákra" szétkavargatott-nyomkodott húst.

Ilyenkor már picit sózom és borsozom (cayenni bors nagyon megy hozzá - de fűszerekről később).

Ezután a nagy erőfeszítéssel előállított bab és kukorica konzerveket (végül is ki kellett nyitni, és az nem semmi...) rázúdítom a húsra.

Zárójelesen jegyzem meg, hogy szárazbabból szerintem a legkényelmesebb, sőt legfinomabb is a konzerv: mindig puha, a héja nem kemény, érdekesképpen nem puffaszt úgy, mint a házilag főzőtt, stb. - habár alapvetően persze nem vagyok konzervpárti, de ez kivétel.

Most csak ez a piros bab volt itthon, de az az igazi, ha sikerül több félét összekombinálni. A Bonduelle-nek meg a másiknak is van piros, fehér, apróbb és nagyobb szemű szárazbabja, a fehérből pedig olyan is, ami paradicsomos vagy csilis mártásban fetreng.
Bármelyik jöhet, sőt az kifejezetten jó, ha van közte mártásos is. Normál esetben legalább három félét rakok bele, de most csak ez volt itthon.
A kukorica nem kötelező, de én szeretem bele, most pedig a babot is kicsit helyettesítette.
Bonduelléknek van olyan kombinezonjuk is, ami szószos és kétféle babos (?) és kukoricás is. Ez a fajta önmagában is elég.

Mivel jelen esetben nem volt szószos konzervem, hát kreáltam rá szószt, nagy erőfeszítésekkel, ami a következőből állt: olaszos és csípős Univer kecsapot raktam rá jó sokat (a flakon egyharmadát), meg Té egy középcsípős szószából egy kicsit, meg dobozos paradicsom ivólevet hígításnak.

Ezzel még kicsit rotyogtatjuk, de már lassúbb lángon.

Fűszerezés: elvileg csili, ugyebár, vagyis csípősnek illik lennie. Hogy mennyire, az ízlés kérdése. A csípősítés mehet csili porral vagy magyar csípőspaprikával, de (mint említettem) én a cayenne-borsot szeretem, ami szintén pirosas és aromásan csíp, nem csak úgy durván bele a világba.

Kicsit lefő a leve, és kész.

Leírni jóval hosszabb, mint megcsinálni...

Meg lehet enni önmagában vagy kenyérrel vagy rizzsel, de szerintem a legjobb főtt tésztával. Ha akkor rakjuk oda a tésztának a vizet, amikor elkezdjük kifagylalni a húst, épp egyszerre lesz kész.

Té szerint kell hozzá hagyma is, elvégre bab.

És (ebben egyetértünk) a babhoz még leves formájában is kell ám hagyma, méghozzá veres (=lila). Amikor Magyarországon először ettem ilyet nem eggyel odébb születettek előtt, mindenki elképedt, hogy "leveshez hagymát?". Igen bizony! Próbáljátok ki.

Ugyanúgy, mint ezt a valódi, népi ihletésű, roppant szofisztikált, rafinált receptet. Még (főzni nem szerető) fiúk is könnyedén elbánnak vele...

Akkor most én (T.) jövök: szóval mindenféle babhoz igenis kell a hagyma. Hogy ez honnan ivódott belém ilyen mélyen és ellentmondást nem tűrően, csak találgatni tudok: szerintem kissrác-koromban, amikor az akkoriban orrba-szájba vetített veszternfilmeket néztem, és (mint minden, magára valamit is adó fiúgyerek) én is kovboj szerettem volna lenni.

(Megjegyzem, indián soha, mert az indiánokat totál lúzernek tartottam, noha ezt a szót akkor még nem ismertük, de a lényeg az volt, hogy ki a fene akarna olyan nációhoz tartozni, akik nevetséges ágyékkötőben flangálnak, a fejükön hülye tollakkal, és a tábortüzek körül esténként roppant kínos táncot ropnak...)

Szóval Old Shatterhand igen, Winettou sose'. Tudom, mások meg fordítva voltak ezzel, de én sosem szerettem volna meghalni a film végén. És ha már erről beszélünk: most se szeretnék.

Nos - mintegy visszakanyarodva a kultúrtörténeti kitérő után a gasztronómiához -, a fehér nyomkeresők, sheriffek, de főleg az igazi marhapásztorok a szárított tehéntrágyából rakott tűz mellett MINDEN este babot ettek (lásd még Bud Spencer), és a babhoz hagymát. És olyan, de olyan guszta volt, és olyan étvággyal harapták a fej hagymákat (azóta is vallom, hogy egy igazi férfi HARAPJA a hagymát - persze nem a Britannia yachton adott fogadáson), szóval egy-egy ilyen film után hazamentem és babfőzeléket kértem, hagymával. Anyám ennek a kérésnek általában eleget is tett, de a tehéntrágyát nem engedte.


Ez a hagyma és a bab szerves összekapcsolódásának igaz története.