Viszonylag hosszabb szünet után Viki bácsi diadalmasan visszatér a kajablogra, s arról a – hála istennek teljesen legális – serkentő- és izgatószerről mesél ma nekünk, melynek reggeli fogyasztása nélkül (sok százmillió embertársunkkal együtt) mi is elképzelhetetlennek tartjuk egy normális nap kezdetét.

Előrebocsátom, hogy nagyon szeretem a jó kávét, főleg a habos presszót, és itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy az eszpresszó (espresso) nem az expresszel, mint gyorsvonattal kapcsolatos, hanem az exprimare, vagyis kifejezni szóból származik. Véleményem szerint a kávéivás tényleg sokat elmond azokról az emberekről, akik fogyasztják, mert egyeseknél ez egy egész kultúra, míg mások nem törődnek azzal, hogy milyen barna színű löttyöt isznak.

Csurtusék portugál kávé-posztja juttatta eszembe, hogy itt, a kajablogon még nem írtam a kávéról. Mivel a téma kimeríthetetlen, először egy furcsa dologról fogok megemlékezni; azokról az időkről, amikor a kávé még drognak számított, vagy amikor politikai vagy vallási megfontolásokból volt tiltott a fogyasztása.

Egy pár évet visszamegyünk az időben: van annak már vagy 1100 éve, hogy arab kereskedők a Vörös-tengeren keresztül Arábiába (kb. a mai Jemenbe - itt baloldalt zölddel) hozták a kávét őshazájából, Etiópiából. Az italnak, amit készítettek belőle, semmi köze nem volt az általunk ismert kávéhoz. Egy, a borhoz hasonló italt erjesztettek a kávébabból, amit gishr-nek (kisher) neveztek, és vallási ceremóniákon bóditották magukat vele.

1511-et írunk, amikor a tudós ulemák (muszlim vallási tudósok) összeültek és harram-nak minősítették a gishrt (harram, azaz tisztátalan, vagy ahogy jó magyarul mondják: tréfli). Aztán - a skolasztika nemes hagyományainak megfelelően – csekély harminc évig vitatkoztak azon a témán, hogy az ital drog vagy nem, míg végül feloldották a tilalmat.

Mekkában (mivel az iszlám szufi szektájának a rituáléin itták a kávét, és a szufikat eretneknek tekintették) a kávét is eretnek italnak minősítették: büntetés terhe alatt megtiltottákt a fogyasztását vagy termesztését,  akkoriban már valószínűleg a mai kávéhoz hasonló ital volt a csészéikben.

Magyarországra a törökök hozták be a kávét (azt a mondást mindenki ismeri, hogy "A végén jön a fekete leves!"), de kevesen tudják, hogy egy időben még Törökországban is tilos volt kávézni, mert így parancsolta a szultán, IV. Murád (itt jobboldalt). Mint látni fogjuk, nem ő volt az egyetlen zsarnok, aki politikai vagy gazdasági okokból betiltotta a kávéivást.

Az Etióp Ortodox Keresztény Egyház azért tiltotta a kávéivást, mert muzulmán italnak volt bélyegezve. A tilalom Etiópiában (a kávé őshazájában, itt balra jelölve) egészen 1889-ig volt érvényben. Az idők szerencsére ott is változtak; jelenleg a kávé (abszolút jogosan) Etiópia nemzeti italának számít.

Eljutott a kávé Angliába is, ahol már a XVII. században kávéházak nyíltak, de 1676-ban II. Károly király (jobboldalt) törvényt hozatott, hogy ezek a lázadók politika fészkei, s mint ilyeneket be kell zárni! De Anglia az Anglia; a törvény olyan elemi felháborodást keltett, hogy még a hatályba lépése előtt visszavonták.

Barátunk, Nagy Frigyes (balra) 1777-ben adta ki a parancsot, hogy a német ember igyon sört, nem pedig drága, külföldről hozott import kávét. Mint látni fogjuk, napjainkban is akadt követője, például Ceauşescu, a Nagy Suszter. A jelentős különbség annyi, hogy annak idején akadt egy bátor, zseniális ember, aki csúfot űzött a Nagy Frici rendeletéből, a hetvenes évek Romániájában viszont mindenki behúzta a fülét-farkát, kivéve az egészségügyi minisztert; amint látni fogjuk, meg is lett az eredménye.

És akkor a két sztori:

A bátor zsenit, aki viccet csinált Nagy Frigyes rendeletéből, Johann Sebastian Bachnak hívták, és egyik kedves, vidám és sokat játszott műve a "Kávékantáta".

Ennek a szövege dióhéjban a következő:

Az elbeszélő bemutatja az apát és a lányát, a kantáta szereplőit.

Az apa panaszkodik, hogy bár ezerszer figyelmeztette a lányát (Lischent), hogy hagyjon fel a kávéivással, ez nem hallgat az apjára. Újból pöröl Lischennel a kávé miatt; Lischen igyekszik megnyugtatni, majd egy áriában elénekli nekünk, milyen finom dolog a kávé.

A dühös apa megfenyegeti, hogy ha nem hagy fel káros szenvedélyével, a ruhákat, sőt, az ennivalót is megvonja tőle! Lischen fütyül a fenyegetésekre, mire az apa taktikát változtat, és avval kecsegteti, hogy ha felhagy a kávézással, férjet keres neki. Lischen rögtön megígéri, hogy a szerelem kedvéért még a kávét is feláldozza, közben azonban az összes udvarlójával közli, hogy csak annak nyújtja kezét, aki majd megengedi neki a kávézást.

Végül mindannyian együtt énekli a tanulságot, mely szerint „A macska nem engedi el az egeret!”, mert ez éppoly természetes, mint kávét inni!

Hallgassátok meg ezt a befejezést; Nagy Frigyes pedig lenyelte a keserű pirulát, mert nagyon büszke volt arra, hogy (mint állította) ő nem zsarnok.
 

A másik kávés történet, amire hivatkoztam, Ceauşescu idejében játszódott le; ebben az esetben a dolog nem ment ilyen simán.

Tudnotok kell, hogy a hetvenes években Romániában krónikus volt a hiány mindenből, amit enni vagy inni kellett, többek között kávéból is. A jelentős belföldi keresletet (a románok is imádják a kávét) pörkölt magokból készült műkávéval, úgynevezett „nechezol”-lal, vagyis (hevenyészett fordításban) nyerítőkávéval pótolták. A népnyelv azért nevezte így, mert a csicseriborsón kívül pirított abrakzab is volt benne jócskán; hivatalosan 20% valódi kávé, 80% „helyettesítő” volt az összetétele, de mindenki tudta, hogy a kávé aránya az öt százalékot sem éri el.

Nos, szóval a román egészségügyi miniszter bemerészkedet a Kárpátok Géniuszához avval a hírrel, hogy a  nechezol káros az egészségre. Nicu az első, kezeügyébe eső tárgyat a minisztere fejéhez vágta és ráüvöltött hogy: „Ezzel a képtelenséggel öt teljes percet vett el egy olyan zseni drága idejéből, amilyen csak ötszáz évente egyszer születik!”

Még szerencse, hogy csak ilyen ritkán! – tehetnénk hozzá...

Persze másnap a miniszter már nem volt miniszter, de nagyon boldog volt, hogy legalább életben maradt.

Még ma is vannak szekták, amelyek tiltják a kávé fogyasztását, például a mormonok; prófétájuk (Joseph Smith) a forró italok fogyasztásától óvta így híveit, értsd ezalatt a teát meg a kávét egyaránt.

A mormonokról mellesleg olvashattok egy érdekes posztot a konteóblogon!

Az adventisták is tiltják a kávét, mint izgatószert, a dohánnyal és a szesszel együtt.

Ez a két felekezet nagyszerű alkalmat adott a kutatóknak, hogy nagy csoportokon vizsgálják meg a kávétól való tartózkodás hatásait. Az eredmény szerint statisztikailag csak igen kis mértékben mutatható ki, hogy az absztinensek között valamivel kevesebb szívbajos van, mint a kávéivók között.

Ha érdekelni fogja az olvasókat, majd azt is elmeséljük, hogyan kerül a kávé az asztalunkra.