Fűszer-sorozatunkban ma a szerecsendió kerül terítékre, ugyancsak Viki bácsi jóvoltából. Ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy ennek a növénynek a magyar neve számomra külön csoda: veretes, archaikus, és még akkor is találónak érzem, ha tudjuk, hogy a szerecsenek nem is annyira a távol-keleti szigetek lakói voltak.

A fűszerek történelmét tanulmányozva mindig újabb meglepő dolgokat találok. Ki gondolta volna például, hogy a múltban a szerecsendió példáuol olyan értékes volt, hogy a világ egyik legnagyobb városát cserélték el érte?!

Na de ne vágjunk a dolgok elé, vegyük inkább sorra őket.

A szerecsendiót elsőként olyan összefüggésben említik, hogy a római papok használták füstölőszernek, de ez vitatott.

A középkorban a konstantinápolyi Studio kolostor apátja, bizonyos Szent Teodórosz (758 – 826) arról lett híres, hogy a szerzeteseknek megengedte, hogy a napi betevő borsólepényüket szerecsendióval ízesítsék. Az apát joggal lett híres, hiszen akkoriban a szerecsendió olyan értékes volt, hogy pár darab árából egy emberöltőn át meg lehetett élni!

Az arab kereskedők horribilis áron adtak el diókat velencei kalmároknak, anélkül, hogy elárulták volna, honnan származik a drága termék.

Anno Domini 1511-ben Alfonso de Albuquerque a portugál király parancsára elfoglalja Malcca szigetét. Itt értesül a Banda-szigetekről (amelyek később a Fűszer-szigetek nevet kapták, nem véletlenül), ahol a szerecsendió terem. Azonnal elküldi barátját, Antonio de Abreu-t három hajóval, hogy járjon utána a dolognak. Egy maláj tengerész segítségével az Alsó-Szundák mentén el is jut a Banda-szigetekre, ahol egy kerek hónapig maradnak. Run szigetén (amely egy mindössze három kilométer hosszú és egy kilométer széles földdarab) meg is töltik a hajókat szerecsendióval.

Elsőként egy portugál gyógyszerész, Tome Pires ír könyvében, a Suma Oriental címűben a szerecsendióról. Mivel a portugálok elmulasztották, hogy a Banda-szigeteken tartósan megvessék a lábukat, a 17. században a fűszernövény kereskedelme teljesen kicsúszik a kezükből és az angolok, valamint a hollandok kerülnek pozícióba, akik háborúznak is a Run-sziget birtoklásáért.

A bennszülöttek a szigeteken elsőként megtelepedő holland kereskedőkkel egyáltalán nem voltak megelégedve, hiszen ezek a dióért csupa olyan terméket kínáltak, amire az indonézeknek nem igazán volt szükségük: nehéz, vastag szöveteket, damasztot. Ezzel szemben a jávai, indiai és arab kalmárok már sokkal használhatóbb árucikkeket adtak cserébe: acélkéseket, rezet, gyógyszereket, továbbá kínai porcelánt, amit a helybéliek nagyon nagyra értékeltek. A hollandok amúgy meg szemtelenül nagy árrést alkalmaztak: a vételár háromszázszorosáért adták tovább a diót.

Az ellentétek a helyiekkel 1609-ben érték el a csúcspontot, amikor a hollandok Bandanaria szigetén megerősítették a Nassau erődöt (itt balra lent). A bennszülött vezetők (az orang kayák) egy találkozóra hívták meg az illetékes tengernagyot és további negyven holland vezetőt, majd – megbeszélés helyett – legyilkolták őket.

Röviddel ezelőtt John Middleton angol hajóskapitány eléri Run szigetét és barátságot köt a bennszülöttekkel. Hamarosan a brit Kelet-Indiai Társaság küldöttje, Nathaniel Courthope érkezik  a szigetre és gyorsan egy szerződést is köt velük a hollandok ellenében; a bennszülöttek elismerik az angol király fennhatóságát maguk fölött.

Az angolok máskülönben nagyon értettek ahhoz, hogy jóban legyenek a bennszülöttekkel, hiszen a környéken Ai szigetén is megvetik a lábukat és jobban fizetnek, mint a hollandok.

A hollandok természetesen nem nyugszanak bele az addigi monopóliumuk elvesztésébe: négy ketek évig ostromolják Runt és Ait és megölik Courthope-ot. Az angolok 1620-ban feladják a szigetet, de a háború a szerecsendióért folytatódik, mígnem 1654-ben a Westminsteri Szerződés értelmében a Run feletti rendelkezés joga visszakerül az angolokhoz.

A nyughatatlan hollandok 1665-ben űjból megtámadják a szigetet, elkergetik az ott letelepedett angol kereskedőket és kivágják a fák egy részét. A holland-angol háború két évig tart, majd a Brendai Szerződés ismét változtat a tulajdonjogon: az angolok lemondanak Run-ról, de cserébe a világ másik végén megkapják a yorki herceg által önkényesen már elfoglalt Új-Amszterdamot, amit a herceg – biztos, ami biztos alapon – már át is keresztel… igen, átkeresztel arra a névre, amin azóta is ismerjük: New York-ra…

Még egy amerikai érdekesség: a nutmegger szó (amelyet a “csaló”, “szélhámos” szinonimájaként is használnak az óceánon túl) onnan ered, hogy a Connecticut állambéli dörzsölt kereskedők egykoron közönséges fából készítettek „szerecsendiót” (angolul: nutmeg) és ezt adták el jó drágán, fűszerként. Még az államon is rajta ragadt a Nutmegger State bece- (avagy gúny)név.

Vissza a Fűszer-szigetekhez.

A hollandok 1817-ig tartották meg nagy nehezen visszaszerzett monopóliumukat, amikor az angolok visszafoglalják a szigeteket. Ekkor már előrelátóbbak voltak, és kihasználták az alkalmat, hogy a szerecsendió-fákat áttelepítsék más gyarmataikra: az afrikai Zanzibárba és a karib-tengeri Grenadába. Ez utóbbi állam nemzeti lobogójában a mai napig látható is egy szerecsendió (itt jobbra látható)!

Mai fűszernövényünket nagy mennyiségben a húsiparban használják a különböző felvágottak, kolbászok ízesítésére. A besamel-mártás sem képzelhető el szerecsendió nélkül, krumplis ételekhez is gyakran használják, de a legtöbb forralt bor-receptben is megtaláljuk a Myristica fragrans termését.

A hindu konyha az édességeket ízesíti vele, továbbá a Garam Masala fűszerkeverék (itt balra) egyik alap-összetevője is. A holland konyha a brüsszeli káposztát és a karfiolt dobja fel a szerecsendióval, s a Karib-tenger vidékén több rumfélébe és koktélba is beleteszik (Painkiller, a barbadosi rum vagy a Bushwacker).

A szerecsendióból kinyert illó olajokat az illatszeripar és a kozmetika hasznosítja (például fogkrémekbe is tesznek belőle). Jót tesz az emésztési bántalmaknak és köhögés elleni szirup is készül belőle.

Jó, ha tudjuk, hogy nagy mennyiségben, önmegtartóztatás nélkül fogyasztva szívdobogást, görcsöket, sőt, hallucinációkat is okozhat. Várandós nőknek csak nagyon kis mennyiségben, vagy egyáltalán nem ajánlott.

A fák csak hét éves koruk után kezdenek teremni, s teljes “kapacitásukat” csak a huszadik életévük után érik el. A világ jelenlegi szerecsendió-termelése évi 10-12 ezer tonnára tehető, amelyből Indonézia (az őshaza) és természetesen Grenada hasítja ki a két legnagyobb szeletet.