Mindannyiunk örömére újabb fűszernövény kerül ma terítékre. Megismerkedhetünk a sáfrány rövid történetével, mégpedig régi háziszerzőnk, Viki bácsi jóvoltából.

Az afrodiziákum-vetülethez csak annyit tennék hozzá, hogy az árát elnézve... khm, szóval a kék pirula sokkal olcsóbbnak tűnik.


Kleopátra a fürdővizébe keverte, mert véleménye szerint egy ilyen fürdő után jobban élvezte a szexet; hogy Cézárral vagy Antoniusszal-e, arról nem szól a legenda. Egy biztos: annak idején is kevesen engedhették meg maguknak ezt a luxust, és ma sem tudja akárki megengedni magának, hogy sáfrányfürdőt vegyen, hiszen ez a legdrágább fűszer a világon: kilójának ára eléri a 11.000.- amerikai dollárt.

Már a vaníliáról is elmeséltük, hogy miért olyan drága, de a sáfrány még drágább. Hogy miért, azt mindjárt megtudjátok.

A sáfrány a crocus sativus virág bibéjéből készül. Ez a növény Délnyugat-Ázsiából származik, manapság már csak a nemesített változata létezik, vadon már sehol sem terem. Maga a szó eredete a "zafran" arab kifejezésre vezethető vissza, melynek a gyöke ("asfar") sárgát jelent. Innen jutott át a latin "safranum"-on keresztul a magyar sáfrányig.

A sok nemesítés eredményeképpen a növény meddő, magokat nem terem, úgyhogy a földben lévő, 4-5 centiméternyi átmérőjű gumóját osztják el tízfelé és ezekből a gumódarabokból hajtanak ki az új virágok.

Először a nyár folyamán 5-11 darab, egyenként 40 centis, hosszú, keskeny levele hajt ki, aztán őszre a lila virág is megjelenik rajta. Minden virágnak három, 25-30 mm-es élénkpiros bibéje van; ezt szedik le és szárítják. Egy kilónyi sáfrányhoz 170.000 (igen, egyszázhetvenezer!) virág bibéjét kell összegyűjteni egy akkora területről, mint két futballpálya.

A virág a mediterrán hegységek klimáját szereti, sok napsütéssel, de ahol évi 500 mm-nél kevesebb csapadék van, ott öntözni is kell. A gumók a tízfokos fagyot is kibírják, ezért most már Angliában és Amerikában is termesztik.

Visszatérve Kleopátrához, a sáfrány már az ő idejében sem volt újdonság. A mai Irak területén ötvenezer évvel ezelőtt használták, mint festékanyagot egy barlangi rajzhoz, de a sumérok is alkalmazzák; a krétaiak és a perzsák már temesztik is, kelmék festésére és izgatószerként használják. A görög hetérák (jócskán megelőzve Kleót) szépítőszereikbe keverik. Nagy Sándor is használja teába, rizsbe, fürdőbe, továbbá sebek kezelésére. Itt jobbra a sáfránybetakarítás látható egy Santorini szigetéről származó freskón.

A görög mitológiában (mint mindenről) a sáfrányról is van egy mese: Krókuszról és Szmilaxról, amelyben az előbbit elvarázsolják és egy virág lesz belőle.

Az ókori Közel-Keleten, Egyiptomban és Gázában is termesztették, a rómaiaknak köszönhetően Galliába is eljutott. Azután eltűnt Európából; Spanyolországba a mórok hozták vissza, majd a velencei kereskedők foglalkoztak adásvételével.

Az ára miatt sokan probálták hamisítani, ezért a középkorban Nürnbergben törvényt hoztak a sáfrányról: hamisítását akár halállal is büntethették.

Jelenleg a világ sáfránytermése körülbelül 300 tonna évente; könnyen kiszámítható, hogy ehhez 51.000.000.000 (51 milliárd) virágot kell felnevelni és a bibéiket leszedni, nagyjából 12 millió órányi munkával! De talán megéri, mert több, mint három milliárd dollár üti a termesztők markát. A fő exportálók: Irán, Azerbajdzsán, Marokkó, Spanyolország és Görögország.

Az ázsiai, a török és az európai konyha is használja, többek között a rizses ételek ízesítéséhez, színezéséhez; például a Spanyolországban oly népszerű paella-ban mindig van egy kis sáfrány. Régen a jó háziasszonyok aranyszínben csillogó húslevesének is az volt az egyik titka, hogy egy csöpp sáfránnyal segítették hozzá a szép színhez.

Az egészségügyben a szembajok – például a macula-degeneráció (sárgafolt-elfajulás), vagy a retinitis pigmentosa (retinapálcikák fokozatos romlása) – gyógyítására használják.